az áradó
a selymes émely ő
a fulladó a rőt erőt vevő
a vágyadó a kehelyleső
a dermesztő és ellenkező
a valóság a jéggel elverő
a kemény combú mézzel felkenő
a csitítón elszenderedtető
selymes hasán húzod végig ujjadat
amint surranva egyre mélyebbre halad
mint kopó űzi a rőt vadat
sikoltva tűr bár zihálva szalad
tárulva vár és fojtja el szavad
az agónia sikamló sikolya száll
és könnycseppet ejtő halál
részegen vakon menekül
a vér a lélek a vágy hevül
és feszít bilincset börtönt belül
és robbanna szét és vetné magát beléd
és ujjongva hamvat hamvába temet
aztán csitulva száll
fényes sötét bőr ízű vermébe
süketen vakon
izzadt hanyatlásban
élet előtti halálban
talál feloldozást
...
hubervili hozzácsatolta az alábbi képet:
Tetszik!
Vilmos, szerintem Te egy "formateremtő"vagy.
Létrehoztál egy új kifejezésmódot. És szerintem az nagy dolog.
Na természetesen nyilván van rengeteg ehhez "hasonló" dolog, régi és mai példák, képversek, van Kassák, de nem ez nekem a fontos, hanem az hogy ebben az általad létrehozott kifejezésmódban otthon érzed magad, és jókat (sőt) egyre jobbakat művelsz.
És nagyon szeretem azt ha valaki képben is meg versekben is tud gondolkodni, érzi hogy miután TUD, néha egyik módon, néha meg a másikon kell beszélnie, a csúcs meg az, mikor valaki azt is tudja, hogy mind a kettőn, ÉS még arra is képes hogy ezt a kettőt valahogy kapcsolatba hozza.
Az alkotásod végső formája, egy ilyen "kapcsolatba hozás".
És jó ez a kapcsoltat. Mert lehet két dolgot úgy is összehozni, hogy a kettő szépen lerontja egymást. De lehet úgy is, hogy egymást erősítik, sőt egymás hátterében sokkal jobban tudnak megmutatkozni, sokkal jobban megértjük őket.
Szerintem itt ez van.
A képet jobban értem a verstől, a verset a képtől.
De ez nem lenne így, ha ők külön lennének. Pl egymás "alatt", vagy egymás "után". Ehhez kell a "kapcsolat", kell ez az általad kitalált "forma".
Jelen esetben erről a "kapcsolatról" az jotott eszembe elsőre (mikor még a verset nem is olvastam, hanem csak ezt az 52kB-os fotót megláttam, hogy valami reluxa, vagy gyékényfüggöny ereszkedett le, a lány és a nézők közé, és ezzel annak direktségét átvitte valami sokkal intimebb szférába. És ezzel jót tett neki.
Indiánok szokásait tanulmányozva, találtam egyszer egy nagyon aranyos dolgot, sokszor eszembe jut mikor megyek egy metró mozgólépcsőn, és csókolózó szerelmespárt látok Szóval az indiánoknál volt hogy egy lány meg egy fiú jegyespárok lettek, s hát ott vonulás közben, nem mindig táboroztak le, sátrak ilyesmi, ilyenkor jött az a megoldás, hogy a jegyespár egy pokrócot terített magukra. Úgy állva...
Na ez volt az első benyomásom, aztán elolvastam a verset, is, és az jutott eszembe, hogy jelen esetben a pokrócra egy igen érdekes pokróc, indián jelek vannak rajta... mesél is...
***
Valami digitális technikára utaló nyomokat látok ezen a pici képen, (azok a kockák) Szerintem nem oszt nem szoroz, nem tesz a lényeghez semmit, de nem is gyengíti.
Az "Északi szél" volt szerintem ebben a "forma-teremtésben" az előző "jó" állomás ...(És ott se volt fontos a digi - ill. ott gyengítette az egészet )
Örülök hogy elmesélted a gondolataidat
A végétől kezdem visszafele-mint a rák: az 'Északi szél' verses rajz,nem sok kapcsolattal a kettő között,mert megfoghatatlannak találtam a vers vizuális megvalósítását, plussz a vers már adott volt és a rajz is, csak párosítottam őket. Ebben az esetben első volt a festmény, amiről a MOZAIKOT készítettem nagy felbontásban, de a vers (aminek írása közben az eredeti kép előttem volt a 'fíling' miatt) egy lebutított változatra került rá(ha valaki letöltené, ne lehessen nyomtatható).
Ez az vers-kép párosítás egyfajta belső kényszer, ami sok esetben,jó néhány képemnél előfordul.Mert érzem,hogy valamit még hozzá kell tennem a képhez, ami átadhatja azt a hangulatot, amit tolmácsolni szeretnék a képpel.Többnyire grafika is készül a festmény után.Most is.És ilyenkor érzem azt hogy kiléphetek a témából,mert teljességgel kifullasztottam,nincs mit hozzátennem.Ez a megnyugvás állapota, amikor következhet az újabb téma
Ráéreztél a kapcsolat-kényszerre, mert jó művész módjára nyitott lélekkel fogadod a benyomásokat. És én nagyon örülök annak, hogy hangot is adtál ennek a felismerésnek...mert a művészet nem öncélú, és mi(akik annak szeretnénk tartani magunkat mindannyian) ezekből a ritka-és átérzett visszajelzésekből építkezünk. Nekem ezzel a megközelítéssel ráadásul nincs nagy népszerűségem, mivel (még) nem közismert és népszerű ez a megközelítés. Éppen ezért duplán vagyok hálás a véleményedért!
(ps.: rosszul mondtam--ebben az esetben a kényszer külső volt, mert éreztem hogy nem adtam annyit az eredeti festménnyel, mint amennyit szerettem volna---Attila kommentje az egyetlen a kép alatt, és ezt értelmeztem
Szerkesztette: hubervili - 2013-05-27 11:27