---

Kötélen lógtam, de
pislákolt még bennem az élet.
Hunyorgó szemem
- valahogy reád tévedt.
Felülről néztelek mégis,
aléltan feküdtél
a pocsolyában,
de még ott is
áhítottad a szépet
és ittad szomjasan a mérget.
Sorsfonalad mögötted
menthetetlen gubancnak
látszott,
ahogyan vergődtél
mindjobban nyakadra fonódott.
Csúnyán lefeküdtél, ember!
Libegtem láthatatlan kötélen,
rám tévedt kékfényű szemed,
angyalnak néztél engemet,
s karjaid nyújtottad esdve felém,
Elértél, elkaptad kezem,
elszakadt kötelem,
s szálltam feléd.
Csoda történt,
feltámasztottál Te,
ki magad is halódtál,
de hitted,
hogy angyalt találtál,
s a hited megmentett engem is.
Repültünk együtt,
Te láttad szárnyaimat,
s én elhittem neked.
Sugárzott rajongó szemed,
elvágtam köteleidet.

Repültünk, hátunk mögött
sok üres kilométer,
kusza utak, gubanc,
előttünk a csodálatos végtelen.
Szemeddel néztem magamra
és előre.
Megtaláltam magam!
ujjongott a lelkem,
s Te fürödtél lelkem tavában
lelkileg nemzőm!
Utat mutattál nekem,
visszanyertem a hitem,
visszaadtam a hited.
Furcsa örömtáncot jártunk
izzó levegőben,
nem volt testünk
az újjászületésben.
Tollat ragadtál,
kicsordult lelkedből
három vers.
Ujjongtunk, Testvér!
Megláttuk az utat,
vakítón fényeset!
Kéz a kézben
tettük rá lábunk,
egymásban
múzsára találtunk,
s dalolt a nemrég
halott, felújult szívünk.

Köszönöm, hogy meglátott
szépséget szomjasan
áhító szemed.
Megmenekültünk!
Köszönöm,
köszönöm Neked.

Miskolc, 1970