---

Kőműves Kelemen igaz története


Hallottam egyszer egy borzasztó történetet, bizonyára ismeritek ti is. A történet úgy szólt, hogy tizenkét kőműves elszegődött Déva várának megépítésére. Dolgoztak hajnalhasadástól napestig, de csak hiába dolgoztak, mert amit délig építettek, estére leomlott, s amit estig építettek, reggelre omlott össze. Tanakodtak tehát, mitévők legyenek, s végül azt határozták, hogy amelyikük felesége legelébb jő a várhoz, annak az asszonynak testét megégetik, s gyönge hamvát a mészbe keverve lesz majd lehetséges a falat végre megállítani.
Imádkozott erősen mindőjük legmesterebbje, Kelemen, a mesterek között is mester, nehogy az ő felesége jöjjön legelébb. De az Isten megbüntette önzéséért. Mert nem szabad az egyik életért imádkozni a másik kárára. Egyszer csak látja ám Kelemen mester a saját hintaját, s látja benne jönni a saját feleségét - és innentől kezdve én másképp tudom ezt a történetet.
Hihettek nekem, mert alaposan utánajártam; hallgassátok hát, amint következik.
Ahogy meglátta a hintót az úton közeledni, Kelemen mester lóra kapott, s felesége elé nyargalt. Egyetlen ostorpattintással megállította a lovakat, azok hatalmasat hőköltek, majd a második ostorpattintásra megfordultak, s Kelemen mester vágtázó lovának nyomán ködnek is beillő porfelhőt kavarva indultak az úton visszafelé. S valahány asszonnyal, kőművesek feleségeivel találkoztak, Kelemen mester elmondta mindnek a szörnyű határozást, hogy a falat emberáldozat árán akarják megállítani a kőművesek. Így azután az asszonyok mind egy szálig visszafordultak, és Déva várát senki sem tudta megépíteni. Egymásra hányt kövek maradtak ott csupán a kőművesek értelmetlen munkájának emlékéül.
Híre ment az országban az esetnek, volt, aki szidta, volt, aki dicsérte a mestert, de akár ezt tették, akár azt, munkát többé nem adtak neki. Vagyis hát adtak, de igencsak méltatlanokat. Emitt egy ablak, amott egy ajtó keretét faraghatta meg; volt, ahol vele rakatták a tetőt, s volt, ahol csupán a követ adogathatta. Mégsem bánta meg soha, amit tett: ha feleségére pillantott, minden baját elfelejtette, nem bánta már, hogy rangján alul bántak vele, nem bánta, hogy izzadságos és fáradságos munkával kell megkeresnie a kenyérrevalót, és semmi sem ingathatta meg abban a hitében, hogy nincs az a vár, amelynek fölépülte megérne akár csak egyetlen emberéletet is.
De meg azonfelül, gondolta egyre többször s egyre inkább Kelemen mester, nincs is talán méltatlan munka a világon. Ezért azután, ha ablakkeretet készített, hát abba adta bele minden tudását, és ha csak a követ adogatta, hát ő dolgozott a leggyorsabban.
Szerte az országban ott maradt így a Kelemen mester keze nyoma, éppen csak nem volt egyetlen épület sem, melyet egészében ő épített volna. Pedig épített ő mindent, pincétől padlásig, faragott ő mindent, oromzattól kertkapuig.
Azután meghalt Kelemen mester, békésen, istenesen és bánattalanul. Elköltözött ebből a világból, de amit elvégzett, az itt maradt utána. S nemcsak hogy itt maradt, de híre is ment messze; mert ahogy telt az idő, s a régi házak pusztulni, omladozni kezdtek, egyre inkább kivált mindenütt, mi az, amit ő épített meg, ő készített el. Az őáltala faragott kapuk hibátlan épségben tündököltek kőcsipkéikkel, ha szét is esett körülük a ház; az őáltala emelt falak rendíthetetlenek voltak és mállatlanok, még ha a mások által faragott ajtók és ablakok ki is korhadtak vagy mállottak belőlük; az őáltala rakott tetők sérületlenül zuhantak a földre, még ha a falak ki is lábaltak alóluk.
Ennek a híre azután a királyhoz is eljutott. Csodálkozott erősen a király, micsoda mester lehetett az, akinek senki egyetlen házát megmutatni nem tudja, de akinek minden munkája, a legparányabb is, túlélte másokét, akinek keze alatt romlatlanná lett a romlékony anyag.
Szétküldötte akkor mestereit a király szerte az országba. Elrendelte, hogy a leomlott házakból hozzák el a Kelemen mester keze nyomát őrző falakat, ablak- és ajtókereteket, tetőzeteket s egyebeket; építtetett óriási kocsikat, rendelt eléjük tízezer lovat és megannyi ökröt, s kijelölt egy dombot, hogy oda szállítsák a csodálatos mester csodálatos műveit.
Mentek és jöttek az óriási lovas kocsik és hatalmas ökrös szekerek, mentek és jöttek, s hordták halomba a pusztult házak pusztulatlan darabjait. S hát uramfial Ahogy ott hordják az ékesen faragott köveket és gonddal rakott cserepeket, egyszer csak fölállnak a falak, fölibük röppennek a tetők, égnek nyújtóznak a tornyok, helyükre illeszkednek a kapuk, az ajtók és az ablakok, és egyszeriben ott áll a király és a bámész sokaság szeme előtt a Kelemen mester csodapalotájal Megértette akkor a király, hogy a mester minden épületben az előzőt folytatta, s hogy szebb palotát épített így össze szétszórt részletekben, mint talán szerencsésebb társai, akiknek megadatott, hogy ne csak álmaikban láthassák életük egyetlen igazi épületét.
Azt mondta akkor a király, hogy ez a csodapalota legyen a Kelemen mester síremléke örök időkre. S nem vette észre senki, hogy amikor a falak felállni kezdtek, egy vénséges vén öregasszony lopózott közibük, elrejtőzött az összepréselődő kövek között, és ott maradt a falban, hangtalanul, jajtalanul.
Az az öregasszony pedig nem más, hanem a Kelemen mester felesége volt. Akit Déva várának falába be nem építettek, s bizony meg sem is állt az a vár; de aki nélkül talán még a csodapalota is összeomlana.
Hát ez volt a Kőműves Kelemen igaz története, amint azt nekem mások elmesélték. De ha nem így volt, bizony akkor is így kellett volna történnie.


***
Az öreg tündér elmegy


VOLT egyszer, hol nem volt, itt volt, itt élt, járt-kelt, üldögélt és mosolygott a mi világunkban egy gyönyörű öreg tündér. Nagyon öreg tündér volt már, olyan öreg, hogy amikor évei számát kérdezték, bizony maga sem tudta megmondani. És egészen igazi tündér volt, olyan, aki sohasem lép teljesen a földre, hanem egy picivel mindig fölötte lebeg; olyan, akinek nincsen szüksége varázspálcára a varázslataihoz, mert elég, ha egyet szól, kettőt mosolyog, és azzal máris nevetőssé varázsolja a sírós arcokat; márpedig tudjuk, ennél nincs is nagyobb varázslat a világon. Arcán az ezernyi ránc mind-mind csupa mosolyránc volt; sőt, nem is mosolyránc, hanem megannyi külön-külön kicsi mosoly. Ha az egyik netán éppen elfáradt, hát csak annál szebben és frissebben ragyogott a másik.
Az öreg tündért valaha régen a Titkok Országából küldték a Földre. Ez, mint mondtuk, már nagyon régen történt, de az öreg tündér mégis mindenre emlékezett. Emlékezett a Bánat Értelmének Ligetére, ahol a szomorúfüzek a méltóság mozdulataival törtek az égnek, és hajoltak a földig; mellette a Tiszta Szépség sűrű erdejére, amelyben bársonyos tiszafák simogatták az ég puha, ruganyos kékjét; s emlékezett persze a Szeretet és Öröm Forrásának csilingelésére és vizének friss, üdítő ízére.
De az öreg tündér mégiscsak nagyon öreg volt már. És mert nagyon öreg volt, hát nagyon fáradt is volt bizonyára. Ám ezt csak úgy gondoljuk, mi, akik még találkozhattunk vele; mert fáradtságának soha semmi jelét nem adta. Még akkor is, amikor már csak ücsörögni tudott, kiült a parkban egy padra, és úgy nézett a labdázó, szaladgáló gyerekekre, hogy azok azt érezték: az öreg tündérrel a legjobb játszani a világon. Hát ezért azután az öreg tündér, bármennyire fáradt volt is már, s bármennyire vágyott hazamenni a Titkok Országába, nem indult el mégsem; mert tudta, hogy a gyerekek mindennap visszavárják, és hogy nagyon szomorúak volnának, ha majd egy napon egyszer csak nem ülne ott közöttük.
Azután egyszer azt hallotta egy ismerősétől, hogy él a közelben egy fiatal tündér, aki csak nemrégen jött el a Földre, és aki nagyon szomorú, mert még soha egyetlen gyerek sem kérte meg rá, hogy játsszon vele. Persze hogy nem, hiszen a gyerekek nem is tudtak a fiatal tündérről, mert mindig az volt az első dolguk, amikor lejöttek a parkba, hogy az öreg tündért megkeressék. Ám az öreg tündér, amikor ezt megtudta, gondolt egyet, és azt mondta a gyerekeknek:
- Menjétek át a park másik végébe, oda, ahol nemrégiben a gesztenyefa meggyújtotta virággyertyáit; ott szomorkodik egy padon egy kedves fiatal néni, azt vigasztaljátok meg, és hozzátok el ide közénk.
A gyerekek gyanútlanul szót fogadtak, és hangos sivalkodással elszaladtak. Pedig az öreg tündér tudta jól, hogy miért küldi el őket. Nagyon fáradt volt már, és hazavágyott, de nem akart úgy elmenni, hogy fájdalmat okozzon nekik. Most azonban már elmehetett, hiszen tudta, hogy a fiatal tündér is nagyon szépen fog játszani velük, és bízott benne, hogy így talán majd nem okoz nekik bánatot.
Fölállt hát, és elindult. Senki se látta, amikor elment. Ment a park fái között, szinte lopva, nehogy észrevegyék. Ment, ment, míg egészen el nem tűnt a földi szemek által látható világból.
A gyerekek közben megtalálták a fiatal tündért, aki mit sem tudott arról, hogy miért termett ott egyszeriben előtte ez a nagy csapat kislány és kisfiú. Nem tudott róla, de eszébe sem is jutott gondolkodni ezen; boldog volt, hogy ott voltak, és aki boldog, sokszorosan képes örömöt osztani. Játszani kezdett hát velük, és úgy belemerültek a játékba, hogy a gyerekek bizony egészen meg is feledkeztek az öreg tündérről. Ne haragudjunk rájuk érte; hiszen ekképp minden úgy történt, ahogy az öreg tündér elképzelte.
Csak egyvalamiről nem tudott. Hogy ő, aki ez idáig egész életében úgy járt, oly könnyedén lebegve, hogy soha sehol nem hagyta ott a lábnyomát, most egyszeriben súlyossá lett, és mélyre süppedt lábnyomokat hagyott maga után a kavicson és a fűben. Ő azt hitte, csak a fáradtságot érzi; pedig nemcsak a fáradtság volt az. Lábnyomai ott maradtak az úton mögötte, s azóta hiába fújt a szél, hiába esett az eső és a hó, hiába jártak a parkban százan és ezren, kik e lábnyomokat mind eltaposhatták volna; hiába, mert oly mélyek azok, hogy ott látszanak ma is épen és sértetlenül; ott látszanak, s mutatják az utat mindenkinek, aki már elfelé vágyik e világból, de még elmentében is csak örömöt szeretne osztani.


***
A Willy hegedűje


Áll Skóciában a tengerparton egy hatalmas nagy, fehér kőszikla. Attól a kősziklától félnek nagyon a hajósemberek. De nem azért félnek, mert az a szikla ketté tudná szelni a legerősebben épített hajókat is; hiszen akad elég szikla a világ partjain, s ügyes kormányosok ügyesen elkerülik őket. Hanem azért, mert az a hír járja, hogy aki annak a sziklának a közelébe kerül, meghallja az a Willy hegedűjének a hangját, és abból tudja már, hogy vége az életének.
Hát a Willy hegedűjének története van.
Élt egyszer Dumfermlinben egy szép szál legény. Kovács volt az apja, kovács volt ő maga is. Magas termetű, hollóhajú, napbarnított bőrű ifjú ember volt, végezte a munkáját becsülettel és hallgatagon. Asszonyok sírtak érte éjszakánként, leányok lesték, ha végigment az utcán, de bizony ő nem tekintett egyre is közülük; akárhogy igyekeztek, nem tudták szavát se venni.
Willynek hívták ezt az ifjút, és igen megbecsült ember volt az egész környéken, hiszen oly szépen dolgozott; de látta mindenki, hogy mégse boldog ő, s úgy él, mint aki nagyon vár valamire, úgy él, mint akinek nagyon hiányzik még valami az életéből. "Asszony van a dologban!" - mondogatták a népek, de tévedtek bizonyára, mert szerette Willyt minden szépasszony Dumfermlinben, s neki lám, egyik sem kellett.
Egy napon, amint éppen csengeti az üllőt az apja mellett, muzsikaszóra lesz figyelmes. Leteszi a kalapácsot azonnal, s úgy otthagyja a munkát, ahogy sohase szokta: szalad ki a ház elé, megnézni, miféle ember muzsikál vajon ilyen gyönyörűségesen. De már erre meglepetésében az apja is fölhagy a dolgával, megy ő is a fia után. S a beállott csöndben tisztán szárnyal a varázslatos hegedűszó, sose hallott dallamok hajolnak be a nyitott ablakon; úgy muzsikál valaki ottan, hogy se apa, se fia, soha nem hallottak még olyat.
Hanem hiába szaladtak ki a ház elé; nem láttak ott senkit. Üres volt az egész utca; az emberek kint dolgoztak a földeken, nem hallotta a csodálatos, titokzatos muzsikaszót más, csak az öreg kovács meg a fia. És ők se tudhatták, honnan jön.
Azt mondja akkor Willy az apjának:
- Édesapám! Tudom most már, hogy mire vártam világéletemben! Bocsásson meg nékem, de elmegyek innen, elmegyek ez után a titokzatos hegedűszó után!
El is indult a Willy, ment, és hátra se nézett. Ment a titokzatos hegedűszó után, ment, hogy meglássa a láthatatlan muzsikust, akinek zenéje a dumfermlini kovácsműhely üllőjének zaján is áthatolt. Ment át az egész országon, mert hallotta a hangot mindenütt, és a hang egyre csalogatta, keresztül-kasul a hegyeken és a völgyeken, városról városra, faluról falura. Megjárta Alnwicket és Dunbart, átvándorolt Bannockburnön és Aberdooron. Míg végül elért egy városba, melynek nevét se tudta, ahol a hegedűszó minden addigiaknál szebben és teltebben zengett. Sietett Willy végig az utcákon, olyan biztos léptekkel, mintha világéletében ezeket a köveket koptatta volna; biztos léptekkel ment, hiszen vezette őt a hang, vezette őt a varázslatos muzsikaszó.
Aztán egyszer csak csend lett, s a hegedű elhallgatott. Megijedt az ifjú kovácslegény, ha nem vesztette-e el egészen a csodálatos hangot? Hanem ahogy körülnézett, megértette, hogy éppen ellenkezőleg történt: hogy megérkezett. Parányi műhely ajtaja előtt állott, az ajtó finom csengettyűzéssel kinyílt, kilépett rajta hegedűvel a kezében egy vénséges vén öregember, és szótlan, mindentudó mosolygással invitálta Willyt befelé. Belépett hát Willy a félhomályba.
Amikor hunyorgó szemét hozzászoktatta e sötétebb világhoz, ámulva látta hegedűk hadát a falakon, a pulton, de még az egyetlen, rozoga kis széken is. Nyers fa és öreg lakk illata keveredett; emitt egy láb, egy nyak hevert magában, amott már hüvelyknyi lélek kötötte össze a korpuszt, az elő- és a hátlapot; s mély tűzzel ragyogtak az érett, öreg hangszerek, melyek nyilván reparálásra vártak: egyikükről egy kulcs hiányzott, a másikukon megsérült a lakk. És egyetlen sóhajtásra az egész kis műhely rezonált, a számtalan hegedű suttogva sokszorozta az emberi hangot.
Miután kiálmélkodta magát, így szólt Willy az öreg mesterhez:
- Hozzád jöttem - és utána susogták a húrok: hozzád jöttem, hozzád jöttem.
Az öreg pedig így felelt:
- Tudom, fiam. Én hívtalak. Azért hívtalak, hogy neked adjam a hegedűt, amelynek hangját követted úttalan utakon, hegyen-völgyön, városokon és falvakon végig; hogy neked adjam a legszebben szóló hangszert, amit emberi kéz valaha is érintett. Ez idáig én játszottam rajta, de már öreg vagyok és fáradt, s a szívem kihűlt; nem szólal meg már többé a kezemben. Sokakhoz eljutott a hangja, de egyedül te voltál, aki engedelmeskedtél a hívásának. Méltó vagy hát rá, hogy a tiéd legyen.
- De nem tudok én ehhez! - sóhajtott fel Willy szomorúan. - Kovács vagyok, s kezem csupán kalapácshoz szokott.
- Próbáld csak meg - biztatta az öregember, és zengett a kis műhely: próbáld meg, próbáld meg!
Akkor az öregember Willy kezébe igazította a hegedűt meg a vonót, és azt mondta:
- Muzsikálj, Willy! - S utána zúgták mind a hangszerek: muzsikálj, Willy, muzsikálj!
És lássatok csudát: ahogyan Willy megérintette a vonóval a húrokat, szebbnél szebb dallamok törtek elő a hegedűből, megtöltötték a műhelyt, kitaszították az ajtót, ömlöttek végig az utcán, gomolyogtak távoli hegyek között, és dalolt a hegedű, és zengtek a húrok, és vidám arcok elszomorodtak és szomorú arcok elvidámodtak közel és távol a Willy muzsikája hallatán.
Azután megszólalt az öregember:
- Látod, fiam, ez olyan hegedű, amelyik a lelkedből muzsikál. Olyan hegedű, amely az érintésedből megérzi az érzésedet. Neked adom hát, legyen a tiéd ezentúl. De jól vigyázz vele! Mert erre a hegedűre csak egyszer lehetett húrokat feszíteni. Én is így kaptam, ezekkel a húrokkal, és soha meg nem pattant rajta egy sem is. Pedig el tudnak ám pattanni ezek a húrok, elpattannak azonnal, amint hamisan akarnál játszani rajtuk. Elpattannak sorra, lelked minden hamis hangjától elpattan egy-egy, és nem pótolható egyik sem. S ha netán arra gondolsz, hogy akkor majd másik hegedűn játszol: hát ezt verd ki a fejedből, fiam. Mert aki egyszer ezt a hegedűt érintette, soha másik hangszert meg nem tud szólaltatni már. Áldásom rád, fiam, s eredj utadra.
Azzal elbocsátotta Willyt, és becsukta a boltot. Hát uramfia, mit lát az ifjú legény, ahogy még visszanéz, hogy egy utolsó pillantást vessen a műhelyre: eltűnt az ajtó, fal áll a helyén, mintha nem is lett volna ottan soha semmi! Ebből aztán megértette Willy egészen, hogy most már bizony mennie és muzsikálnia kell a hegedűjével.
Elindult hát, és járta az országot. Hegedült, ha szépet, és hegedült, ha borzasztót látott. Hegedült főurak kastélyában, és hegedült szegények kunyhójában; soha bele nem fáradt, és soha senki meg nem unta a játékát; sőt összecsődültek az emberek mindenütt a hegedűje szavára, meghallgatták áhítattal, s olyankor aztán egy-két napig jobb szívvel voltak egymáshoz; régi haragosok köszöntötték egymást, ha találkoztak, férjek kedvesebben szóltak asszonyukhoz, asszonyok fölhagytak a perlekedéssel egy időre; gyerekek nem vetettek gáncsot a pajtásuknak, öregek nem korholták az ifjabbakat, ifjak tisztelettel szóltak a vénekkel ilyenkor valameddig.
Egyszer megszállt Willy egynéhány napra egy fogadóban. A fogadós, John nevezetű, igen jámbor, becsületes és jószívű ember volt, s hamar összebarátkoztak egymással. Esténként együtt iddogáltak, beszélgettek, meghányták-vetették a világ dolgait, azután Willy elővette a hegedűjét, és muzsikált. Hallgatták ámulva akkor az emberek, de legámultabban a fogadós szépséges felesége hallgatta, könny szökött csillogó szemébe, és éjszakánként Willyről álmodott. A hűséges és jóságos asszony beleszerelmesedett egészen az ifjú muzsikusba.
De bizony Willyvel sem állott másképp a dolog! Észrevette ő is a szépséges Annát - így hívták a fogadósnét -, akit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.
Ha nem is szóltak ugyan egymásnak: beszélt helyettük a tekintetük. Míg aztán egy éjjel egymáséi nem lettek, szűkölő ölelésben, rettegő boldogságban.
Anna attól rettegett, hogy a férje elűzi őt a háztól, ha rájön az ő kettejük titkára; Willy meg attól, hogy reggelre el talál pattanni a hegedűje valamelyik húrja.
Alig is merte aztán reggel fölnyitni a tokot, s kezébe venni a csodahangszert, de boldogan látta, hogy nincsen abban hiba semmi, úgy feszül a négy húr a hegedűn, szebben, mint újkorában. Mert az Úristen nemcsak a hűséget, de a szerelem igazságát is pártfogolja.
Hanem azért ebédkor elbúcsúzott a fogadóstól. Pedig egész vándorútja során most érezte először, hogy semmi kedve továbbmenni, hogy maradni szeretne. Annától el se mert köszönni. Hátha bizony véletlen volt, hogy nem pattant el egyetlen húrja sem! Vigasztalta magát, ahogy ott baktatott az úton: nem is volt ez igazi szerelem, nincsen hát miért búslakodnia. Gondolta magában, el is kéne tán muzsikálni ezt a hegedűjén. Leült hát az árokpartra, de ahogy hozzáérinti a vonót a húrokhoz, jaj, elpattan a legmagasabb, a legvékonyabb húr! Nem pattant el az éjjel, nem pattant el délben, de elpattant most alkonyatkor, amikor Willy megpróbálta elfeledni a szépséges Annát.
Megrémült nagyon, s még az volt a szerencse, hogy ilyen csodahegedű nem akadt még egy a világon! Mert ez a hegedű így, három húrral is olyan, de olyan szépen szólt, hogy megríkatta és megnevettette az embereket, sőt, még csudálták is érte Willyt, hogy három húron szebben játszik, mint mások négyen! Ámde maga Willy tudta jól, hogy csonkák már a dallamai.
Vándoroltában megszállt egy időre egy tisztes módban élő, idős gazdaembernél, neve szerint Deen úrnál. Ennek a Deen úrnak pedig, ki egyébiránt igen jól tartotta Willyt étellel-itallal és igaz szeretettel, volt egy kedves, csinoska, éppen eladósorban lévő leánya: Mary. Nos, ez a Mary, amint először meglátta és meghallotta a csodálatos hegedűst, máris egészen odavolt érte. Rajongott gyönyörű termetéért, hollóhajáért, kedves, figyelmes szavaiért, de persze leginkább rajongott a szépséges hegedűszóért, amit ez a bánatos szemű ifjú ember érintésével előcsalt a csodahangszerből. Bizony, a pirospozsgás, életvidám Mary egészen belesápadt a nagy szerelembe.
De Willy mintha észre se vette volna. Pedig észrevette; csak hát nem feledhette Annát, első és egyetlen szeretőjét, akire oly baljóslatúan emlékeztette hegedűje immár örökre hiányzó negyedik húrjának hűlt helye. Észrevette, mondom, a Mary Deen szerelmét, s bizony el is gondolkodott rajta, nem volna-e itt az idő megházasodnia, ha már ilyen kitűnő alkalom, ilyen kedves, csinos leány kínálkozik, még ha ő nem is érez szerelmet iránta. Elgondolkodott ezen, és úgy döntött: de igen, feleségül kéne kérnie ezt a Mary leányt, mert ki tudja, mikor találkozna majd ismét ilyen kedves, jóságos teremtéssel.
Kezdett hát kedveskedni, udvarolni Marynek, amit az természetesen a szerelem jelének tekintett. Csakhogy attól fogva az ifjú muzsikus soha elő nem vette a hegedűjét, mintha csak félt volna tőle. Ó, pedig Mary éppen arra vágyott, hogy szépséges Willyje a hegedűje nyelvén dalolja el neki: szeretlek, szeretlek, szeretlek! És nemcsak vágyott erre, de tett is rá kedves célzásokat, mígnem egy este Willy arra gondolt: hiszen miért ne! Ha csak ez a vágya, és ezzel kedveskedni tudok neki!
Elővette hát a hegedűjét, hogy a szerelemről muzsikáljon rajta. Vállához szorította a hangszert, fölemelte a vonót, kedves mosollyal Maryre pillantott - és hogy minél szebb dallamokat csalhasson elő a hegedűből, Annára gondolt, akinek képe csöppet sem halványult a szívében.
De, ó, uramfia! Ebben a pillanatban elpattant a második húr is!
Hanyatt-homlok menekült Willy a jóságos gazdától, vissza se nézett a síró Maryre. Szaladt, ahogy a lába bírta, s rettegve szorította hóna alá az immár csak a két mélyebb húron megszólalni tudó hegedű tokját. Vitte a tokot, mint egy fekete átkot, s benne a hegedűt, mintha az ördög hangszerét, Átszaladt az egész felvidéken, került minden emberlakta helyet, félt már mindentől, ami a szívét még megindíthatja. Ha nagy ritkán elővette a hegedűt, a két húr úgy feleselt egymásnak, mint a bánat két hangja. A kétségbeesett szomorúság hangjai szóltak azokon a húrokon.
Idővel aztán abbahagyta a bujdosást, ismét emberek közé ment, azoknak muzsikált megint. Bizony, szerették is hallgatni szomorgó nótáit, hiszen oly jóleső olykor a kicsorduló fájdalom! Látta hát Willy, hogy így, két húron játszva is meghódíthatja még az emberek szívét, ha szépen zenéli nekik a bánatukat. Ha megfogyatkoztak is a dallamok a két magasan szóló húr elvesztésével, azért még mindig ő muzsikált a legszebben egész nagy Skótországban.
Egyszer azután - ilyet is ád a sors - vidám, nevető pásztorok társaságába csöppent egy tábortüzes, kora nyári estén. Leült közéjük, hallgatta tréfáikat, s hogy biztatták: hegedüljön nekik, hát arra gondolt, lehetnek ezek a pásztorok most bármilyen vidámak, sőt, lehet hosszú idő óta először igaz jókedvében maga is, de bizony ő a legszebben a fájdalomról tud a hegedűjével dalolni, s ha nevetett is még az előbb, s ha jókedve azóta se múlt is, bizony ő a fájdalmat és csakis a fájdalmat fogja most elmesélni nekik a hegedűje szavával.
Bánatos arccal hajolt hát a hangszer fölé, rezgett már a kezében a vonó - és akkor jaj! A harmadik húr is elpattant!
Mit tegyen most már, mitévő legyen! Egyetlen húr maradt a hegedűjén, a legmélyebb - s ha nevetős kedvében volt még az előbb, hát most a legsötétebb kétségbeesés kerítette hatalmába. Soha életében nem keseredett még el ennyire. A pásztorok meg csak biztatták: játsszon már valamit nekik! De lett légyen bármennyire is elkeseredett és kétségbeesett, elhatározta, hogy meg se próbál többé a bánatáról dalolni, s hogy most is itt e vidám pásztoroknak valami igen vidámat játszik majd. Kezdte már lábával verni a taktust, kacsintott is már egyet, mint aki igen mulatós kedvében van, s emelte hetykén a vonót, mikor uramfia! Elpattant a negyedik húr is!
Szaladt, szaladt hát Willy húrjai vesztett hegedűjével, szaladt, szaladt, s a tengerpartig meg sem állt. Ott fölmászott egy hatalmas sziklára, hogy onnan a zúgó habokba vesse magát. De még mielőtt ugrott volna, kezébe vette a hegedűjét, hogy búcsúzóul megnézze, lássa még a sorsa keresztjét. És lássatok csudát: ahogy ott áll a szirten, a kezében tartott húrtalan hegedű egyszerre megszólal, s mind sorra ömlenek belőle a valamikor beléje muzsikált dallamok! Ó, de nemcsak azok, melyeket Willy játszott rajta! Hanem minden valaha-volt tulajdonosának minden dallama! A nevetősek és a kesergősek, a vidámak és a szomorúak. Ömlenek, ömlenek a hangok a hegedűből, és ott áll Willy a sziklán megbabonázva, ott áll, és nem mozdul időtlen idők óta; és azóta attól a kősziklától félnek nagyon a hajósemberek. Mert az a hír járja, hogy aki annak a sziklának a közelébe kerül, meghallja az a Willy hegedűjének a hangját, és abból tudja már, hogy vége az életének.
Hát ez volt a Willy hegedűjének története.


***