Volt egyszer egy gyönyörű lépésnyom a hóban, nem tudta ki hozta e világra de boldogan élt egy hólepte fenyves tisztásán. Ha felnézett látta a Napot , mikor havazott a hópelyheket számolta. Valahogy úgy esett, hogy se a Nap se a hó nem formálta át gyönyörű alakját. Irigyelte is a többi lépésnyom körülötte de Ő nem törődött ezekkel, gyönyörködött az élet apró csodáiban. Egy lehulló tűlevélen, egy ágon ülő madáron vagy a szél kavarta havon.
Történt az egyik éjszakán, hogy valami csepegésre ébredt lépésnyomunk, meg olyan melege is lett, ami fokozódott a Nap felkelte után. Ekkor pillantotta meg a távolban, körös-körül a kikandikáló sárgás színű fűfoltokat. Egyre csak terjeszkedtek a hó pedig olvadt, harmadik napon már csak a gyönyörű lépésnyom körüli hókupac maradt meg. Alakja még ekkor is olyan volt mint rég de érezte, hogy a következő nap végét már nem fogja megérni.
Ezért hát úgy döntött az éjszakai fagyot kihasználva még egy utolsót álmodik.
Álmában az örök fagy és hó birodalmában élt egy orom szélén ahonnan belátta a Világot, látta annak minden csodáját és társai is voltak akiknek alakjuk olyan volt mint az Övé! Gyönyörű!
Gyönyörű álom volt mely talán véget sem ért.
Bejelentkezés
Hozzászólások
