Alszok, mélyen, magamból látva magam,
ki föld alatt angyalként sebesen száll.
A hold arcát mossa a tó tükrében, s hátul
az ördög csábító hamissággal orgonál.
Hol a vágy, mi hasít, mi repít tovább,
akár örök életre, ha tőle szépen kérem?
Hol az arc, mit kutatok, hol a vésett igaz?
Hová tűnt minden? El miért nem érem?
Csak alszok, álmokban suhanok messze,
s kérdéseim elől kitér a válaszok sora,
Násztáncot jár fejemen a homályos ég,
Ez hát a táguló univerzum halotti tora.
Mert az.
A múltkori álmodós beszélgetés jut róla eszembe.
Meg az hogy milyen jó lenne ha sose kitérő válaszok lennének.
Mindeki mindent, mindenkit megértene.
A festmények lennének a kérdések, és értenék a kérdést.
És lennének még nem kérdésfestmények is, hanem válaszfestmények is.
És mindez még ugyanígy lenne a világban mindenhol is.
Bejelentkezés
Hozzászólások
