Ma grafitba álmodott árnyak meséltek nekem...
S én lelkemet, hagytam sodródni a múlttal.
Arcon simított jövőm, míg mélázott jelenem...
Sorsokon tűnődtem, míg szakállamba túrtam.
Mosolyunk, mint grafitporba lehelt arcok; vagyunk,
Szerelem örökében fogjuk egymás kezét,
Már szó nélkül értünk, s holnapba hallgatunk,
Csak vallatgatjuk csendünk, a messze, lesz-e még...
És honnan is sejtenénk, mit hoz majd a jövő,
Meddig áll majd művünk, mit örökségül hagyunk...
Lesz-e újabb cserépsor, a régi háztetőn...
Vagy döngve földre dől, mint egykor tenmagunk.
De lesznek új remények, és új reménykedők!
Mi kipereg markunkból, mások továbbviszik.
Kergetik a percet, és álmodnak szebb jövőt,
Ki éhezni kényszerül, csak bőségről álmodik.
Mosolyba dermedt pupillák, lelkemnek mesélnek.
Nélkülözést szokott tenyér, fáradt arcot kerít,
Bámulom a vén homlokot, melyen ráncok élnek...
Kendő alól szökött hajfürt, mákos őszeit.
Kukoricaszárnál mintha nagyanyámat látnám...
Ahogy sötét kendőjében toporgott szegény.
Dologtól hajlott ujjait, ha megsimíthatnám...
Ahogy kezéhez ér, a háncsból leskelt remény.
És jó nagyapám arcát, immár elfeledtem én.
De így riadhatott szegénykém, aratás előtt!
Ha koromszínű jégfelhőkkel terhes lett az ég,
S, már kaszát kovácsoltak egész délelőtt.
Míg vallatom e képeket, sorsokon tűnődöm,
Mit grafitba álmodott árnyak meséltek nekem,
Kik bíztak és reméltek, mint az utánuk jövők...
Még végigcirógattak, toporgó lelkemen."
Bejelentkezés
Hozzászólások
