Azért ezek az apró lépések lehet, hogy messzebb visznek, menet közben lehet bámészkodni és tanulni a látványból. -- Egyébként még mindig jobb arról beszélni, hogy valaki az óriási tehetségét, hogy használja vagy mire mint ha nem is lenne az!
még tovább gondolkodtam közben.
Volt ez a film, a "Kapcsolat" (több szempontból is előjött itt)
Mikor az űrkutató lány fölér a "kapcsolatok bolygójára", amire egész életében vágyott, és találkozik "meghívójával"...hirtelen azonnal mindent tudni akar, "hogy lesz, mit kell csinálni most, mit referáljon otthon a földön"
"Semmit. Most hazautazol. Semmit nem kell csinálnod"
"De hogyhogyhogy?"
"Semmit. Mindent, csak kicsi, apró lépésekben Rádiós" mondja neki a "földönkívüli".
...
Kicsi apró lépésekben.
...
Minden kép megfestése: kicsi apró lépés.
(Bár még ezen belül is ebből én a "kicsi aprót" is sokkal hagsúlyosabbnak érzem mint a "lépés"-t hiszen annak, máris iránya volna)
Szeretem a kicsi apró lépéseket.
Amivel sehovase lehet jutni.
A lépés, a PICI lépés öröméért szeretem.
"a festő alapból megérdemli hogy jól érezze magát" Ez egy bűvös mondat. Mindent elmond, amit én is érzek. A játék öröme, és semmi elvárásnak nem megfelelni akarás. Az külön jó, ha a többi dologgal összejön, ami az egyéni hangot és tartalmat jelenti.
Egyszer -egy számomra hiteles festőművész - megkérdezte, hogy nem akarom-e eldönteni, hogy melyik az én világom. Válaszom az volt, hogy nem és nem is tudom. Mert mindegyik az, amikor éppen azt csinálom.
Szeretek az anyagokkal kísérletezni, mindig mással és ha ráunok, keresek mást. Ez gyakran eredményezi a különböző stílust, megjelenést. Nehezen tudok egy egységes kiállításon megjelenni pont ezekért. Valószínű, hogy már így maradok.
Kinlódás.
Harc azzal a kihívással ami valós.
Ami jön, nem tehetünk róla, jön, megpróbáljuk megérteni, megoldani. Aztánnéha nemsikerül.
De meg néha igen. :-)
Nagyon szeretem ezeket az eszmefuttatásokat. Nagyon sokban Nordwickkel értek egyet. Ugyanakkor csodálom azokat, akik ki tudják alakitani azt a festészeti mennyilvánulást, hogy a képre nézve, már tudni lehessen, ki festette a képet. Én - bár törekszem e hatás elérésére - de valószinüleg, sohasem tudom megvalósitani. Az ember fejében annyi minden kavarog, szeretné ezt a képeiben kifejezni,de sok a korlát, , Megfesteni valamit egyszerüen, egy-két szinnel, vonallal, vagy inkább igényesebben kidolgozva, nagyobb, megoldandó feladatot állitva maga elé? Ki tudja. Ezt a bensőnk diktálja /és van-e hozzá tehetségünk/. Ilyenkor nem az a cél, hogy mások felismerjék-e a munkát, hanem a kihivás: meg tudom-e oldani vagy nem. Azt hiszem ez a vivódás minden festőt érinti.
kedves Nordwick ez a munkád is nagyon tetszik, az egyik kedvencem lett.
"Az öncélú rutin csak öncélú marad, mint mondjuk egy tetszetősen rutinból odakent dekoratív valami."
A tetszetősen odakent dekoratív valami számomra (az ÉN öncélúságom szempontjából) :-) nagyon fontos. Sőt szeretem. Szeretek odakenni ilyeneket. Ritkán, de néha igen. Amikor valaki valamit megért, saját maga végig kínlódta, kikisérletezte, akkor egy egy megtanult ecsetvonás élvezet. Gyakorlása, ismételgetése: élvezet.
Tegnap írtam: saját szórakoztatásomra festek, igen, ilyesmi is beleértendő: rutinos mozdulatokat tenni.
Szerintem a festészeti felsőoktatás erre nem helyez elég hangsúlyt.
Igen szerintem a közgondolkodás nem helyez arra elég hangsúlyt, hogy a festő alapból megérdemli hogy jól érezze magát :-)
Én is értem ezt az álláspontot.
Egyféle álláspontnak gondolom, nagyon örülök hogy megosztottad velem (velünk).
Az én álláspontom ettől különböző.
Nagyon fontos szerepet kap benne az öncélúság, az amit kiemeltél, de én egészen más szerepet szánok neki.
Próbálom picit durvábban megfogalmazni:
Saját szórakoztatásomra festek. Aztán hogy engem mi szórakoztat: hol ez hol az. Néha felszínes dolgok, néha a bravúroskodás, néha valami nagyon mély dologgal szembenézni, néha meg az hogy jó drágán eladjam a képet. Hol ez hol az. És nem mindegyik "szent" dolog.
Nem-nem! Nem értettelek félre, én tudom mire gondolsz de pont ez az, hogy én nem így gondolkodom. Nekem ha megtetszik egy havas háztető azt lefestem mert késztetést érzek rá. Ennyire egyszerű.
Én is úgy gondolom, hogy ennek magától kell jönnie. Gyakran van olyan érzésem, hogy valaki kitalál egy dolgot és onnan nem mer eltávolodni, mert már ezt várják tőle és talán ő is magától. Egy idő után pedig csak ismétli önmagát. Azonban, ha ez magától forr ki, akkor nagyon "színes" palettán tud gondolkozni és alkotni is.
Én olyan stílusban szeretek dolgozni, ami kompatibilis velem.
Kézreáll, jó csinálnom. Ahoz meg hogy kiderüljön hogy mi ez, mik ezek, sok mindent ki kell próbálni előtte. Amiben van rengeteg tévút is.
nem érzek, nem is érzetem konvergenciát valami felé.
Ha valaki "erős" személyiség akkor jönni fog, sőt talán már az elejétől fogva ott van de később letisztul és határozottabb is lesz egyúttal. Szerintem.
Mint "mérce" létezik.
Gyakran botlom bele, mint negatívum.
"Kiforottnak kell lenni" akkor jó a művész ha kiforrott.
Ennek szerintem a hátterében a képkereskedők anyagi érdeke húzódik meg.
A kiforrott festőre jobban lehet spekulálni. Fölvásárolják a nemkiforrott munkát, aztán hirtelen előáll a festő vaélmi sokkal jobbal: anyagi csőd.
Sokszor felmerült bennem is ez a kérdés, hogy vajon kell-e önálló stílusra törekedni, vagy illik? Vagy az egyszerűen jön majd. Vajon mérce-e ez? Az én véleményem megvan erről, de kíváncsi lennék másokéra is.
Így van, nekem azok akik mindenáron valami eredetit akarnak alkotni és néha nem fér bele, hogy egy ilyen aktot megcsináljanak, picit kockáknak tűnnek, kimértnek. Jó csapongni de Csanálosi Tibor attól még önmaga és rá lehet ismerni minden alkotásában.
Ez jó gondolat.
Én is érzem néha így.
De néha meg nem.
Amikor nem akkor azt érzem, hogy nincs szükségem egyediségre. A világ szines. Hol ilyen, hol olyan.
Én ezt a szineset rajzolom.
Nem érzem úgy, hogy a személyiségem hozzá kellene adnom.
Kép Értékelése
Hozzászólás küldése
Hozzászólások
