Igen, kedves Attila, én is úgy gondolom, hogy a múzsa hozza el nekünk az ihletet, azt a pluszt, ami ösztönöz bennünket a munkára, jelen esetben a festésre. Lehet ez egy közösség is persze, de egy olyan személy is, akit szeretünk, tisztelünk, csodálunk, ad valamit a látványa, amitől megindul a fantázia és az ecset! Mivel én ikonfestő vagyok, rám nagy hatással van a múlt, mely az ábrázolt személyhez kötődik, de a festés szeretete is. De fontos az is, hogy létrehozok valamit a két kezemmel, valami olyat, amit más ember nem tud. Ez is nagyon ösztönzőleg tud hatni, sikerélményt nyújt, ez pedig boldogsággal tölt el.
Ha nem is a múzsám, de azért fontos számomra a valamilyen kapcsolat, esetleg közös emlékek, még akkor is ha nem mindig szépek azok. Köszönöm! Egyébként ez egy érdekes téma lehetne, a múzsa. Valahogy úgy érzem a múzsa bennünk van, magunkból fakad, esetleg egy katalizátor(barátnő például) gyorsíthat rajta egy picit, előhozhatja, de alapvetően mi és a környezetünk (akár egy netes közösség) állítjuk elő és építkezünk belőle. A múzsák egyébként is érinthetetlen valamik, eredetileg istenek voltak.
Nekem nagyon tetszik ez a sorozatod, meg vagyok róla győződve, hogy ő a Te múzsád, akit már máshol is láttam. Az is nagyon jó megoldás, hogy ilyen közel hoztad a képen és egy kicsit elfordulva, úgy érzi az ember, hogy mindjárt meg is érinti. Nagyon élethű az egész.Különben nagyon csinos a hölgy, Te pedig nagyon jó festőművész vagy! Gratulálok!
Amikor megcsináltam ezt a fotósorozatot, ezen az egy képen lett ilyen szép lencsefolt, régóta izgatott a dolog. Viszont örülök ha átmegy a mondandó is és ennyire egyértelműen, mert az arcokon azért dolgoztam rendesen, Ami meglepő, hogy a jobb oldali arc nagyon megizzasztott, az volt a kép legnehezebb része, no meg a lencsefolt, amit hihetetlenül ki kell centizni, hogy jó legyen. Köszönöm!
hpdesign: Péter, teljesen igazad van
a lencseeffekt fontosságában kitartok álláspontom mellett, de a többibe teljesen egyetértek veled. Én csak a technikától indultam és elfelejtettem megérkezni azokhoz az igazán fontos dolgokhoz amikre kitértél.
Őszintén szólva ez a kép a "becsillogás" nélkül is ütős lenne, nekem az egy kicsit felesleges plusz. Félre ne értsd, nagyon jól megcsináltad, de nekem sokkal többet mond a kép mélyebb mondandója. A címmel együtt főleg rengeteg értelmet, értelmezést hordoz, szerintem benne van az ember - egyik - örök kérdése: ki vagyok én? Legalább is abban az értelemben, hogy mindenki érzi, hogy kifelé egyfajta színjáték az életünk, mert ritkán mondjuk pontosan azt, amit gondolunk (persze végtelenül leegyszerűsítve a kérdést). Aztán a cím utalhat a harmadikra is, és azt hiszem ez is egy sarkalatos kérdés az életben.
Szóval azon túl, hogy technikai bravúr ez a kép, ne menjünk el a tartalom mellett se.
Öt csillag.
Gratulálok.
A lencsecsillogás teszi, hogy az előtérben lévő lány szinte megérinthetővé válik. Igazivá. Először "fizikailag", (pl a "kezében" érzi az ember a hajpuhaságát ...
...
A fotós is jól dolgozott, jó kompozíció, jó kis kétpólusú tér.
...
Egyre finomabb árnyékolási megoldásaid vannak.
A "csúcsfények" tekintetében is, meg a "feketeközeli" dolgok tekintetében is.
A hiperrealizmus fórumban Yigal Ozeri linknél az 5. képen van egy hatalmas lencse becsillanás. Először azt hittem hogy a festményről készült fotót rontotta el ennyire a fotós. De nem az oda van festve. Ilymódon a festő egyszerűen világossá teszi, hogy egyáltalán nem akarja "dugdosni" a fotóalapot, ezzel ellentétben: külön erős hangsúlyt ad neki.
A magam részéről még ennél is továbbmennék: ezek a lencse becsillogások rendkívül változatosak tudnak lenni, kiszámíthatatlanok... és szépek. Mindenféle fénytörési fényelhajlási jelenség önmagában szép.
Köszönöm mindenkinek! Ezt most legfőképp a lencsefoltok miatt csináltam meg, hogy megy-e, de ha már így esett, akkor raktam bele valami mondanivalót is!
Kép Értékelése
Hozzászólás küldése
Hozzászólások
Amúgy csak a modell érdeme! Köszönöm! 
