Bizonyos dolgokat jól érzel, Atti, ennél a képnél, és hálás is vagyok, hogy leírtad. De azt a megállapítást azért túlzónak érzem, hogy ne lenne számomra egy kijelölt út, amin haladni szeretnék. Tudtam, hogy ezen a képen még dolgozhatnék, és azt is, hogy mit kellene javítanom rajta. Nem tettem meg, ez hiba volt. De ebből az egy képből nem lehet messzire menő következtetéseket levonni. Mindenkinek vannak jó és gyenge munkái egyaránt. Sőt, tovább megyek, talán az sem jó, ha az ember görcsös erőfeszítéseket tesz azért, hogy mindig tökéletesen elégedett legyen azzal, amit kiad a kezei közül. A görcsösség ugyanis mindig átüt a képen. Én nagyon nagy harcot vívtam magammal, hogy a görcsösségemet oldani tudjam, és most úgy érzem, jó úton járok (persze most nem a Virágzó almafára gondolok).
Mindenesetre köszönöm, hogy rávilágítottál: van, amit egy idő után már nem szignálhat az ember.

Ennél a képnél is úgy érzem, az egyéni útkeresés és a nagyvonalúság a minőség rovására ment.
Szerintem a művésznek ki kell jelölnie egy utat magának és azon az úton az elsősleges szempont a fejlődés. Lehetnek megingások, de a csapongás nem megengedett. Nálad sokszor érzem ezt, látok egy nagyon jó kép mellett egy csapongót és ehhez az úthoz nem méltót. Még mindig azt érzem, hogy nem tisztult le nálad az a csapás, amelyen haladni tudnál. Erre azt mondhatnád, hogy a saját szórakoztatásodra alkotsz, de ez önbecsapás lenne hiszen azért alkotunk, hogy megmutassuk másnak és megmérettessünk. Visszajelzések nélkül egyébként se lehetne csinálni. Néha kifejezetten jó hozzácsapódni egy "csordához" és menni velük egy darabig, az egyéni hangnem megtalálása nem ettől függ szerintem, az belülről jön.