... mindebből azt szeretném kihozni, hogy valahogy túl kontroll-, visszajelzés centrikus a művészet. Manapság. És nálunk, itt Mo.-n. És van egy Norvégia , vagy egy Brazília, ahol "üres stadionok előtt játszva" felnövekednek, kiforrank hihetetlen egyéniségek, személyiségek, a csendben, csak maguknak, illetve a "művészetüknek" élve....
hm..szóval ilyesmi.
Hm jó kérdés ("Az mire jó?" ) http://www.youtub...5WQMkOCtQ0
Ez a kis riportfilm nagyon sok témát érint.... most csak egy kis részlet: (19:29 - 21:03)
"A legnagyobb különbség Magyorország és Norvégia között szerintem a szurkolókban rejlik. Itt eszméletlen jó hangulat van egy egy mérkőzésen."(Heidi Loke)
"Brazililiában egy meccsen maximum tíz ember van a pályán, és maximum a buszsofőr vár minket a pálya szélén" (Eduarda Amorim)
((( ...ja meg egy másik dolog, a Győri Etonál vezették be, hogy tartanak ilyen közös "klubdélutánt" a szurkolókkal... pl vannal sorvesrsenyek a pályán, kis csapatokat kell alkotni amiben játékosok meg szurkolók vanak vegyesen és játékos feladatokat megoldani --- együtt. Összehangolás... na egy ilyen klubdlutánon pl el lehet mondani, hogy "na figyeljetek a 7 méteresnél dne doboljatok már bele a fülembe" .... )))
van ennek az egésznek... valami megfelelője a...vagy lenne e ...a festészetben...
Erről az ambivalenciáról írtam!
A játékosoknak ki kell szűrni a dolgokat, de azért képzeljük már el, hogy közönség nélkül játszanának!! Az mire jó?
Igen is a közönség motiválja őket, ezeken az idegesítő dolgokon túl vannak olyanok, amik motivációs források. A művész visszajelzései között is sok idegesítő meg semmilyen van, ezekkel tisztában kel lenni és kész. Helyükön kezelni.
"akkor van baj ha az egyéniség az egyik oldalon és a másikon nincs semmi."
Na igen. De ez van általában!!
Nem szeretem mikor pl. azt mondja egy koncertről egy zenész hogy azért lett olyan mint amilyen jó lett, mert a "közönség" (a "közönség tombolt" pl)
Nem szeretem mert tudom hogy ez nem igaz.
A tudástól lett olyan amilyen, a tanulástól lett olyan. A közönség persze módosította, átalakította, de JÓ attól lett, amit ÉN tudok.
Épp így, pl. ott van egy meccs, most pl a női kézilabdáról beszélek, mert abba látok bele, és ezereszer elmondják az interjúkban is a lányok, hogy "a közönség a szurkolók mennyit számítanak, .. .a bíztatás" Csak ez nem igaz. Az interjúkban elmondják... de igazából nem ez van.
(Remélem majd jó megdöbben ezen mindenki, de ez van.) Legytöbbször az "elmegy, csinálják, ebből van a pénz... így kel nyilatkozni... szintű dolog" ... úgy általában.
De aztán borzasztó gáz, mikor éles szituáció van, oda kéne figyelni, kommunikálni kellene a pályán, néhány gólon vagy perceken múlnak fontos dolgok, és a lelátókról, saját-siker hiányos emberek vetitik ki ordítozásukkal sikeróhajukat. Zavarnak. "Dobolnak" például, rossz ütemben, mert egy akciónak, lenne egy ritmusa... hihetetlen nehéz véghezvinni rendesen egy ilyen akusztikus hatás közben...
Szóval semmi köze a szurkolóknak a valódi, pályán történő munkához. Élik meg saját történéseiket... igazából pszichiátriai problémáikat.
Ki a néző? Egy festmény nézője? Egy szurkoló. Ha győztél: megéli mint saját győzelmét.
Nem írtam, hogy nem az!
Sőt, alapvetően úgy gondolom mi emberek önzők vagyunk, ami nem is baj, hiszen egy utat járunk be életünk során és ezen út szempontjából a másik nem fontos (?)....
Illetve fontos (micsoda ambivalencia ), és itt jönnek elő a finom dolgok, mit tudunk haszonsítani, képesek vagyunk-e kiszűrni a reakciókból a fejlődésünkhöz szükségeseket és eldobni a rosszakat?!
Asszimetrikus? Szerintem ha távolról nézzük nem is annyira, szimmetrikus, pont akkor jó ha egyensúlyba hozzuk a dolgokat.
Tehát, hogy érthetőbb legyek, van a művész, erős egyéniség, határozott elképzelésekkel a mérleg egyik oldalán, jó súlyos. Aztán jönnek a visszajelzések innen-onnan, kiválogatja a művész a jókat (nehéz, igen!!), majd elkezdi rárakni a mérleg másik oldalára és mikor egyensúly alakult ki, na az a jó állapot...illetve mikor picit ide-oda leng, talán az még jobb. (ezt majd egy matematikus kiszámolja)
Ez az életben is így kellene, hogy működjön egyébként, akkor van baj ha az egyéniség az egyik oldalon és a másikon nincs semmi.
Abszolút egyetértek ...
DE... ezt tisztázni kell. Azt hogy ki is a néző.
Meg mit művel, meg mire jó.
***
A problémát nekem 12 éves koromban körvonalazta helyesen csellótanárnőm egy vizsgaelőadásom kapcsán.
"A nézők soraiban káposztafejek űlnek." Ezt mondta. Nagyon fontos gondolat.
Én adok, és ők befogadnak. Félreértés ne essék, ezek, akiket ő káposztafejeknek írt le, komoly szakemberek voltak, (őnála is is jobbak) mitöbb emberi lények
... a "koncert szituáció" az, amit körül akart írni.
Aggodalmaimra reagálva. Hogy mi a "koncertszituáció"
Aggodalmaimra, kétségeimre...amit én 12 évesen fel tudtam vetni)
Nem is lett több aggodalmam ezután a megfogalmazás után.. Kb soha.
Alapvetően egyébként a néző, akár szakember, akár csak ember, visszajelzést, feedbacket nem képes "előadni". Előadó az az előadó.
Nem találták még föl azt a művészeti ágat, amit úgy neveznének hogy "befogadó művészet".
Emberek befogadásuk által lennének művészek.
Esetleg inspirálnánk másokat befogadásra, estleg előadóművészeket inspirálnának "befogadó-alkotásaik" által....
Ez egy "együttélés" (a te szavaiddal), de asszimetrikus.
Már miért ne érdekelnének a reakciók?
Mekkora beképzeltség lenne és vakvágány ha nem érdekelnének?!
Nem azt írtam, hogy adjuk fel az egyéniségünket és az alap rezgésünket módosítsuk az elvárásoknak megfelelően.
Szerintem te vagy az egyik hiteles megmondhatója, hogy az elveimből sose adok alább.
Viszont ahogy az életben is végzek finomhangolásokat, úgy a művészetemben is, szerintem másként nem is lehet.
Ugye másoknak is alkotunk, nem csak magunknak. Sokkal finomabb és árnyaltabb az egész mint ahogy kiakadtál rá!
Ez olyan mint az együttélés, nem adjuk fel magunkat a másik kedvéért, de apróbb változtatásokat muszáj eszközölni magunkon...különben nem fog működni....szerintem!
(innentől már ez egy mellékszál )
"pont a reakciók különbözősége az izgalmas, sokat lehet leszűrni a későbbiekhez.."
Téged érdekelnek a reakciók???
Mitöbb ÚGY érdekelnek, hogy ez beépülhet egy következő képedbe ?!?!?!
"Ha ügyesen figyelünk, akkor hozzá lehet rendelni ezeket az egyéni hangvételünkhöz, előadásmódunkhoz, tovább finomítva az egészet, még izgalmasabb, eredetibb alkotásokat készítve."
Ez borzalmas perspektíva!!!!
Elképedek. De tényleg.
Se izgalmas(abb ), se eredeti(bb )... se semmi nem jön ki abból ha ezeket a visszajelzéseket figyeli valaki. Akár rezonál akár nem.
... nekem van egy rezgésem, de az nem attól rezgés és erős, hogy van e valakinek is olyanja, hanem attól, hogy van, és hogyhogy erős. Az vagyok én.
(...aztán hogy vannak mások, és esetleg tetszik nekik ez az (erős) rezgésEM, és ráhangolódnak, vagy nem, vagy akármi...de ez az ő dolguk)
Tegnap írtam egy ismerősömnek, hogy egy logikai feladvány. Csak legyen aki megfejti!
Igazából olyan képeket is szeretnék alkotni, ahol nyitva hagyom az értelmezés lehetőségét, talán ez a legizgalmasabb, izgalmasabb mint mikor egyértelműen tudjuk miről szól egy kép.
Másként is kell hozzáállni, egy egyértelműnél minél jobban el kell találni azt, mikor az összes nézőben szinte ugyan az az érzés keletkezik.
Egy ehhez hasonló, nyitott képnél viszont pont a reakciók különbözősége az izgalmas, sokat lehet leszűrni a későbbiekhez. Ha ügyesen figyelünk, akkor hozzá lehet rendelni ezeket az egyéni hangvételünkhöz, előadásmódunkhoz, tovább finomítva az egészet, még izgalmasabb, eredetibb alkotásokat készítve.
Úgy fogalmaznék, hogy a visszajelzés rezgésekből a megfelelő frekvenciájúakat rá kell ültetni a sajátunkra...
Egy jó kép ... olyan mint egy kirakó-játék.
Kockák ból áll amiket aztán össze kell illeszteni. De a kockák dimenzionálisan elképesztően különbözőek. az egyik kocka egy anatómia tanulás, a másik színelméletek, a harmadik ismerkedés egy technikával, a negyedik csak filozófiai gondolatok, a hatodik az első és a harmadik összehozása, a hetedik a csendben levés tudománya, a nyolcadik egy csésze kévé és zene, a kilencedik csak szervezni, a tizedik álmok egy lányról ... a századik...
Köszönöm!
Pedig féltem picit feltölteni, hátha túl szürreálisnak tartja a közönség. Írtam erről egy másik oldalon, a szürrealizmus illetve az absztrahálás is célom, de ezek nálam a realizmusból táplálkoznak és nem akarok ezekbe a stílusokba teljesen elmerülni, amolyan keveréket szeretnék. Természetesen ez nem egy muszáj dolog, hanem ezt érzem, már 20 éve is ezt éreztem, csak ehhez kell a technikai magabiztosság illetve bizonyos érettség, összeérése a dolgoknak. Erőltetni nem lehet. Lassan érkezek el oda, hogy a kigondolt vagy megtapasztalt dolgokat képpé tudom formálni.
Érdekes egyébként, hogy fotózások alkalmával olyan képeket is kattintok, amiknek akkor még semmi értelmük nincs, később jön valami hatás és előveszem, ez a rajz is ilyenből lett.
ez mesebeli... csodálatos érzés
Abszolút kedvencem tőled, nem csak most, hanem minden képed közül.
Érzés --> gondolat --> képi gondolat --> ...
Az álmok értenek ehhez, az "álommechanika", ami ennyire képes szeretést képpé formálni. Az álmodástól kellene festészetet tanulni.
Kép Értékelése
Hozzászólás küldése
Hozzászólások
)
