Értelek, de eszembe jut Van Gogh önarcképe..hát, ott is el lehetne spekulálni, mit akart az öreg bemutatni magából úgy ISTENIGAZÁBÓL.Szerintem Attila ebben a munkában "csak" összefoglalta a pasztell-tudását, és most nem szükséges mögöttes értelmezéseket keresni . Ha lesz a képnek (képeknek)egy bonyolultabb témaértékű folytatása, ott szerintem ráérünk majd megbeszélni mit akart belevinni a festő.
Igen, jó kép, nekem is tetszik, jó kompozíció, jó megoldások. A kép tartalma az szerintem ami nézőben sokféle értelmezésnek ad lehetőséget. Én általában azontúl hogy "én" hogy értelmezem, meg szoktam próbálkozni azzal, hogy megtalálom azt az értelmezést amit a festő akart belevinni. Nem mindig sikerül persze.
WOW! ha jól értelmezem amit írtál, akkor rekontradurtmarsot mondok, mert egyedül állsz a háló mögött, magasan feladtad a labdát és felém esik, ugrok és leütöm...
szerintem ez Attila legjobb pasztellje, amibe beleépítette mindazt amit az eddigi gyakorlataiból leszűrt, és önálló teljes értékű kompozíciót alkotott -mondanivalóval,..sáncolj, mert különben nálam a pont
Vili: de jó hogy ezt írod Végre valaki összefoglalta AZT ami nekem hosszú lett volna, hogy elmondjam az ellenvéleményem. EZ EGY RENDŐRSÉGI FOTÓ. AZ ÁLDOZATRÓL. (Kicsit még jobb lenne ha egy konyha kőpadlóján egy kréta körvonal lenne. Pici elevenséggel az arcon ---
így most túl van bonyolítva --- a feszültség "támadáspontja" (a sokak által észrevett ellentmondás, kontraszt, kettősség stb ) szerintem nem a "derék", hanem a "nyak"...
Hát nagy mafla volt aki ezt rendőrségi fotónak titulálta (nem olvastam a kommenteket!)
Ha választanék ötöt a munkáid közül, ez benne lenne a kettőben (kezdésként megjegyzem, hogy nagy kedvencem az átlós kompozíció)
A lepedő-alap tökéletes! mint színeivel mint textúrájával tökéletesen körülveszi, deki is zárja az alakot, segítve ezzel a lényegítést. Az árnyékok formái és színei a sötét foltokkal kiegészülve remek dinamikát adnak a képnek. Az alak testének kontrasztozása és a színválasztás tökéletes. Emellett az arc puha árnyékos tónusai megkoronázzák gyengédségükkel ezt a munkát. Nem szokásom ilyet leírni..-de ettől a képtől el vagyok ragadtatva...
A beszélgetés mindig eljut valahová és egy normális mederben folyik! Ha picit elszabadulnak is az indulatok, akkor is. Szerintem tök jó így!
Nem szorosan szokott nálunk kapcsolódni egyik vélemény a másikhoz, olykor egy gondolat vetődik fel amaz kapcsán és azt fejtjük ki. Olyankor nagy átlagban beszélünk a dologról.
Hűű, nem tudom, mi történt itt valójában, de a reakciókból érzékelem, hogy nagy hullámokat vetett a véleményem, és a kihangosított gondolataim a lepedő lehetséges ráncairól.
Sajnálom, hogy ebbe az irányba indult tovább a beszélgetés.
Nem elvárásból írtam.
Talán ide másolom az első mondatot, mert az úgy érzem, nem jutott át: "Látványos, merész, kihívó, profi."
Ha ezekbe a szavakba kapaszkodtok bele, akkor hová jut a beszélgetés?
Rendben, Atti! Nem is gondoltam, hogy akkor most aztán szóba sem állsz velünk többé...
Egyébként Valéria nézetét osztom, miszerint mindent festhetünk, a lényeg, hogy valamiféle érzést kiváltson. A múltkor hasonlót írtam én is Weöres Sándorra hivatkozva, aki (nem szó szerint) úgy vélekedett: a jó vers rezonanciát kelt az emberben, megszólaltat egy belső húrt, amely addig néma volt. Vagyis a lényeg a hatás, mert anélkül néma a vers és néma a kép is. Akkor nem voltál vevő erre a gondolatra. Én elfogadom, hogy a te esztétikád szerint nem ezen van a hangsúly. A legszörnyebb az lenne, ha mindenki mindent azonos módon ítélne meg.
Atusan, szó sincs sértődésről, ezt el kéne felejteni nálam, nem kaptam belőle mikor osztogatták és mint házigazda nem is lenne épületes itt! Amúgy pont te jutottál eszembe, hogy mennyire jól csinálod ezt a közízlés nem kiszolgáló művészetet (még ha néha a technikailag tanulás résszel nem is értek egyet).
Valéria, az egyensúly rész nagyon igaz, mikor maszatolok egy képet napokig, egy szépen kidolgozottat, utána jó a tombolás.
Nekem mindig az érzés a legfontosabb, amit egy alkotás szemlélése kivált belőlem!
Vagy az érzés, ami alkotásra késztet vagy éppen meggátol benne,..
Festhetünk egyértelműt, szépet és jót, szerkesztettet, ráncokat vagy ránctalanságot, elvárhatót vagy elvárhatatlant, festhetünk valami zavart, vagy nem tudomot, vagy mit kezdjünk velét, szerethetőt és szerethetetlent, Ami fontos szerintem az érzés amit kivált, akár közben, akár utána. Ami szóra bírhat, de el is mehetünk mellette, lehetünk közönyösek iránta, (de az is egyfajta érzés, a nem érzés érzete az "üresség", mint ahogy a semmi is valami és a mozdulatlanság is egyfajta mozdulat, ami szintén érzetet okoz).
Mint ahogy a feszültség is érzés és a nehezen megfogalmazható keveredett "összetettség" érzet, a tetszik és közben ellentmondás érzete..
Vagyis egyszóval kifejezve.. "Hűűű.."
Gyorsabb voltál, ezért még hozzá teszem, hogy a tombolás is, mert ugye az is kell, hogy az egyensúly meglegyen..
mert akár hogy is, valahogy mindig arra törekszünk, akár így akár úgy..
Atti! Már a múltkor leírtam, hogy egyre jobban tetszenek ezek a pasztell képeid, és kifejezetten jó iránynak látom, ha többet akarsz kihozni belőlük egy puszta aktnál. Amiatt nem kell aggódnod, hogy ezen az oldalon bárki is azt várja el tőled, hogy kiszolgáld a közízlést. Viszont, ha valaki megjegyzi, hogy valami zavarja, vagy hogy "lehet szeretni ezt a képet", akkor az illető nem tesz egyebet, mint őszintén megfogalmazza a véleményét. Ezen kár lenne megsértődni, legalábbis én így gondolom.
A képről: számomra is olyan, mintha két pózból lenne összegyúrva. Deréktól felfelé egy ellazult, békésen pihenő (esetleg alvó) nőt látok, deréktől lefelé pedig csupa feszültség (földig leszorított combok, leszorított lábfej) ugyanez a nő. Úgyhogy csatlakozom: "valami zavar". Ám "olvashatom" úgy is ezt a képet, hogy éppen a feszültség fenntartása volt a célod, és akkor sikeresen dolgoztál.
Én is komolyan kérdezem mindenkitől!
Sokszor érzem azt, hogy az elvárások megölik a művészetet.
Ha nem akarok ráncokat nem rakok mert éppen olyanom van, így is rengeteget tudok gondolkodni egy-egy részleten és még spontánabb kellene, hogy legyek.
Az "ellopom más alkotását és sütkérezek a fényében" és társai korában, az igazi művészet, a zsigerből való alkotás szinte kihalt.
Ez nem jelenti azt, hogy ne legyünk tudatosak, de ahogy sokszor írtam a féltudatosság szerintem a nyerő, ebbe viszont belefér ha elhagyom a ráncokat, azt a nem tudatos részem műveli mert úgy érzi nem kellenek oda.
FB-on megkaptam, hogy értéket teremtek, azt én nem tudom megítélni, nem is foglalkozom vele, viszont nem fogok beállni a közízlésnek megfelelőt alkotók sorába.
Úgy alkotok, ahogy nekem tetszik. (Természetesen szívesen veszem az efféle kritikákat is, nehogy félreértsen valaki, de a gondolataimat leírom a témával kapcsolatban.)
Ez a képem egy egészen más értelemben újító mint pl amit most csinálok, ezt úgy hívom, hogy textúra kép, a nőt csak felhasználom valamihez, ami nem egy akt.
Amit most csinálok, az egy nagyon kidolgozott kép és ott a mondanivalón van a hangsúly.
Ennek a képnek nincs tulajdonképpen mondanivalója, egy érzést egy valamiféle állapotot akar közvetíteni, egy kis tombolás a részemről, a pasztell tombolása a kartonon.
Valami engem is zavar, mint általában minden képemnél!
Sose vagyok megelégedve a végeredménnyel, talán nem is baj.
Egy biztos, a ráncok elhagyása teljesen tudatos volt, az eredeti fotón nagyon szép ráncok vannak.
Már eleve úgy indultam neki ennek képnek, hogy nem akt lesz belőle,nagyon határozott, erőteljes vonalakkal kezdtem felépíteni. A "normál" aktjaimnál egy vékonyan elkent réteggel kezdek és arra építkezem, itt nem!
Régóta megvan ez a fotóm és sokszor nézegettem mit kezdjek vele, annyit tudtam, hogy nem aktkép lesz belőle.
Az, ha valakiben feszültséget kelt, vagy rendőrségi fotónak titulálja külön öröm a számomra!
Amikor megpillantottam a képet az jutott eszembe, "ez brutális!", de ez sem rossz értelemben, hanem, mert a fények a testen nagyon jók és ez a póz szintén.
De a következő pillanatban meg azt éreztem, "hűűű,.." mert valami ellentmondás van, valami zavaros érzést kelt. Idő közben azt hiszem rá is jöttem mi az oka. (nekem, szerintem) A test deréktól felfelé ellazultságot mutat, a karok, az arc. Viszont deréktól lefelé feszültség van benne és ez nem is a kitárulkozás miatt van, hanem a lábfej feszítettsége miatt. Persze ebben a kitárt pózban is lehtnének ellazultak a lábak a combok, de akkor a lábfej, ez az apró rész/let nem így állna. Egy picit visszahajlanának az ujjak, ami viszont feloldaná a feszített lábak érzetét. Azt hiszem, talán artinko is ezért hiányolja a ráncot, kispárnát vagy valamit, ami oldaná az ellentmondást a testben, ez a nem is tudom mi,.. valami zavaros érzést.
Látványos, merész, kihívó, profi. És ezzel együtt... hát... nem is tudom, hogy lehet szeretni ezt a képet?
Kérdezem magamtól, hogy miért? Az arckifejezés, a testtartás, a kitárulkozás? Nem tudom. Jó, nem egy szokványos póz, elismerem, de minden a helyén... akkor mégis mi lehet...
Talán ha a lepedő merészelne ráncokat vetni? Ha lenne egy párna, vagy egy paplan, egy ruhadarab? Valami utalás arra, hogy ez nem egy rendőrségi kép az áldozatról, hanem valami finom, erotikus, netalán szenvedélyes helyzet.
Kép Értékelése
Hozzászólás küldése
Hozzászólások
de eszembe jut Van Gogh önarcképe..hát, ott is el lehetne spekulálni, mit akart az öreg bemutatni magából úgy ISTENIGAZÁBÓL.Szerintem Attila ebben a munkában "csak" összefoglalta a pasztell-tudását, és most nem szükséges mögöttes értelmezéseket keresni 
