Ezért Ő a Fehér László. Ennyi, nem kell nagyon magyarázni, egyedi és jól csinálja azt amit csinál. Valahol a saját életéből, lényéből jön ez az üresség, én mindig úgy éreztem.
Egy másik képem ("jelenlét" című) kapcsán így fogalmaztam erről:
"
- hogy Heller Ágnest idézzem Fehér egyik képével kapcsolatban:
"Ez a gyerek nincs ott, ahol van, valahol másutt van, mint ahol van."
Azt hiszem, ez a legfontosabb különbség.
Az én képeimen az egyik legfontosabb tényező, hogy a képemen ábrázolt ember OTT VAN.
Sőt nagyon-nagyon erősen van OTT.
Tehát valahogy Fehérrel teljesen ellentétes módon használom ezt a nagyon erős, markáns képi eszközt.
Nem egy metafizikai térbe repítem el vele szereplőmet, nem szakítom őt el gyökereiktől, a Földtől, Égtől, az otthonától, mindentől...
Hanem azt szeretném, hogy érezzük, hat rá a gravitáció, fáj a jobb térde, erősen tűzi a nap a hátát, (tavasszal már ebbe a kis utcácskába 9 óra felé betűz), fekete kabátjában melege van (a tavaszi kabátot kellet volna felvenni inkább ) , az út porzik, a gondolatai pedig éppen a nagyszobájában lévő üvegvitrinben található porcelánkutya körül járnak, (ami éppen olyan, mint a mellette poroszkáló eb ) ..
Azt a porcelánkutyát 67-ben kapta még az édesanyja Madeleine kisasszonytól, a munkatársától a szövőgyárban, ami 75-ben leégett. "
ez az irány lett volna igen ez az egyszerűsítés.
Ezért is szeretem Fehér Lászlót. Neki ez megy. Ő már szinte addig tud egyszerűsíteni, hogy az emberből csak az esendősége marad. Vagy hogyis fogalmazzak.
Ez még a negyedúton sincs arrafele.
Nekem az nem megy.
Ha kockás egy ing akkor valahogy leragadok annál. Hogy kockás.
Ennek a képnek volt egy kommnetje.... nagyon érdekes... a bányáról jutott eszembe... nem akartam ide tenni de most mégis...
"Ultiparti"
Húsz éve egy bányászfaluban laktam, és érdekes módon itt is azokkal a bácsikkal találkoztam, akikkel a Városligetben vasárnap délelőttönként, vagy gyerekkorom kerti asztalkáinál, ebéd utáni sziesztákon.
Józsi bácsi, Feri bácsi, Jani bácsi, Tóni bácsi. Ultiznak.
Mi meg gyerekek rohangászunk, játszunk körülöttük, s félfüllel mindent hallunk. Félfüllel, de egész lélekkel.
Valahogyan nekem ez egy olyan alapélmény. Nagyon otthonos alapélmény.
Mert ezek a bácsik - és nem csak a kisgyereknek, hanem most is - legendás hősök. És nagy-nagy tudások, titkok ismerői.
Feri bácsi bányában dolgozott, és bányamanót is látott, Józsi bácsi utász volt még az első világháborúban, Jani bácsi mozdonyvezető volt, hazahozott egy elrabolt vonatot Szibériából, ki is tüntették érte...
Most ultiznak.
Közben a gyümölcsfák metszéséről beszélgetnek.
Tehát mindez otthonos, és végtelen nyugalmas, biztonságos.
Mert elvezet a régmúltba, sok-sok ultiparti láncolatán át, végig-végig egészen a gyökerekig, amikor még Föld, Ég egy voltak, s mi emberek egy Velük.
Ez az a korszak, amikor nagyon irigyeltem Fehér Lászlót.
Illetve szerettem volna megérteni.
Illetve, persze, utánozni is.
A magam módján. Átvenni tőle dolgokat, meg dolgokat nem, beletenni olyasmit amit meg én gondolok és ő meg nem... :-) Ilyesmi.
Kép Értékelése
Hozzászólás küldése
Hozzászólások
